“Nyugalomban, békességben élni…” – Kisbérről írták…

/A képen: Német óra a nyelvi laborban. Tóth Julianna tanárnő a táblánál – Forrás:Library.hungaricana.hu / 24 óra, 1994. február/

Talán érdekes lehet, mit írtak a múltban a sajtóban, különböző tanulmányokban, könyvekben… –  Kisbérről és környékéről.

Alábbiakban Kisbérről olvashat egy cikket a 20. századból:

„Nyugalomban, békességben élni…

Ez volt a vágya a zaklatott délszláv körülmények között élt Tóth Julianna tanárnőnek és családjának. Negyed magával a Vajdaságból települt át Kisbérre, s most a gimnáziumban tanít német nyelvet.

Karcsú, mosolygós, szép fiatalasszony, a diákok nagyon szeretik őt, akiből most már belső és külső nyugalom árad. Pedig nem lehetett és nem lehet még most sem olyan egyszerű és könnyű az életük.

– A városban január óta lakunk, itt van szolgálati lakásom, a férjem Bábolnán kapott munkahelyet. Újvidéken végeztem 1983-ban német szakon. Egyébként én is és a férjem is Becsén éltünk, laktunk, ott is kezdtem tanítani.

Nem szívesen beszél, illetve nem is beszél arról, mi késztette őket felkerekedni és elhagyni a szülőföldet, csak azt hajlandó elmondani, hogy itt nagyon jó, hogy mindenki szeretettel fogadta, segítenek a beilleszkedésben, a hivatalos és egyéb ügyek intézésében, s végre nem rezzennek össze, ha a lakásban megszólal a csengő. Mert nem „borzasztóság” következik az ajtónyitás után, hanem csaknem mindig egy kedves szomszéd vagy új ismerős, a kis Ágnes osztálytársa, esetleg az ovis Zolika valamelyik barátja jön.

– Nyugodtan élni, aludni és utcára menni, ez maga a boldogság. A környezet természetesen még nem itatódott át barátsággal, de ennek se lesz hosszú várakozása!

– Volt itt ismerősük? Hogyan kerültek éppen Kisbérre?

– Győrben vannak rokonaink, náluk éltünk néhány hónapig miután végre átjöhettünk Magyarországra. Állandóan olvastam a Köznevelés-t és ott bukkantam rá a Győrtől valóban nem messze lévő Kisbérre. Itt hirdettek szakomra állást szolgálati lakással. Megragadtuk az alkalmat, a lehetőséget és eljöttünk. Nem bántuk meg! Befogadtak bennünket, legalábbis én úgy érzem.

Ádám Éva”

Forrás:Library.hungaricana.hu / 24 óra, 1994. február (5. évfolyam, 26-49. szám)  / 1994-02-10 / 34. szám