A Kisbéri ménesről – Kozma Ferenctől az első világháború végéig

Kisbér hazai-nemzetközi hírnevét – mint köztudomású – a Kisbéri ménesnek köszönheti.   Történetéről keveset olvashatott oldalainkon, ezt igyekszünk pótolni most, több részben.

(az első részt ugyanebben a rovatban – “Abszolút Kisbér”, “Hagyományok” – találja):

Második rész:

“…Ezek az eredmények tették ismertté a ménes nevét, ám igazi rangra Kisbér egy somogyi huszártiszt tehetsége révén emelkedett: Kozma Ferencről van szó, a magyar lótenyésztés legnagyobb alakjáról.

Bécsben szolgált negyvennyolcig, a testőrök huszárezredének tisztje volt, ott hallotta meg a jelszót: “nyergelj, fordulj”, s attól fogva a magyar szabadságért harcolt. Előbb a dicsőséges tavaszi hadjárat, aztán a bujdosás, majd a kegyelem és a csöndes évek, amikor visszavonultan gazdálkodott felesége birtokán.

Számunkra ebből csupán egy dátum fontos: 1868, ekkor bízták meg a közös hadseregtől átvett ménesek újjászervezésével. Olyan tempóban fogott munkához, hogy Fadrusz akár kezdhette gyúrni az agyagot, amelyből megmintázza majd szobrát.

Lehetetlen felsorolni, mi mindent ért el huszonöt év alatt. Élete eleven cáfolata a bolsevik tételnek, amely tagadja a kimagasló személyiségek hatását a korra és a kortársakra. A mi esetünk annyiban más, hogy a kortársak: lovak.

Kozma új irányba terelte a magyar lótenyésztést, s az 1878-as párizsi világkiállítástól az első világháborúig az számított korszerűnek és mértékadónak, ami nálunk történt. Mindaz, amit lótenyésztésünkről mondtam, érvényes az akkori magyar fürdőkultúrára, a magyar borászatra, a magyar malomiparra, de a magyar munkásbiztosításnak sem igen volt párja Európában.

Kun Béláék térnyerése mellett ez volt a fő ok, amiért szétvagdosták az országot 1920-ban. Erősödő nemzet voltunk, amit Párizsból nagyon rossz szemmel néztek.

Kisbér vezetői hamarosan másik telivért is vettek Angliában, nem olcsón: 5500 fontért, de megszolgálta az árát, hiszen õ, Cambuscan lett az apja Kincsemnek, amely sikereivel végleg kivívta a világ csodálatát. Ötvennégy start, ötvennégy győzelem, s itt egy pillanatra meg kell állnunk, mert ezzel a kancával különös hadviselés kezdődött: a kisbéri ménesnek vitatni kezdték a múltját, ami más szavakkal azt jelenti, hogy eredményeit elhazudták.

Az még érthető, hogy Kincsem születési helyéről száz éve vita folyik, ez sokban emlékeztet a háborúságra, amely Petőfi körül zajlott Kiskőrös, Szabadszállás és Kiskunfélegyháza között. Zsenikről van szó, semmi kivetnivaló nincs hát abban, hogy Kincsemet Tápiószentmárton is magáénak vallja.

Más kérdés, hogy ugyanez történt hetven évvel később, amikor Imperiál nyerte sorra a versenyeket, s Burgerték egyszer csak közölték, a mén Bábolnáról való. Vitatkozni nem lehetett, akkoriban azé volt az igazság, aki tagja a Központi Bizottságnak. És Burgert Róbert tagja volt. Pedig jobb lett volna, ha lóügyekben hallgat, akkor Kisbér dolga talán másként alakul.

1878-ban a párizsi világkiállításon a magyar lovak akkora sikert arattak, hogy díjazásukra a francia kormány külön aranyérmet veretett, kétszer akkorát, mint a többieké, Kozma Ferenc pedig megkapta a becsületrend tiszti keresztjét.

Mi lehet a mögött, ami ekkora elismerést arat, tette föl magának a kérdést egy porosz-svéd származású gróf, bizonyos Carl Wrangel, s nem nyugodott addig, míg a titok nyomába nem eredt. Három év alatt keresztül-kasul beutazta Magyarországot. Meglátogatott csaknem minden ménest, és 1895-ben kiadta négykötetes munkáját Ungarns Pferdezucht címmel.

Kérdem én, volt-e hasonlóra példa a szocializmus negyven éve alatt? Nem volt, mert a szempontokat a politika diktálta, s akik a régi dicsőséget emlegették, azokra csúnyán rádörögtek a hatalom szakmai szolgálattevői, mint Várady Jenő, aki nehezményezte, hogy “sokan kergetik a századforduló körüli idők lótenyésztési ábrándjait”.

Már hogyne kergették volna, mikor Magyarország abban az időben évi nyolcvanezer lovat adott el, Németország meg alig tízezret – hazánk lótenyésztése korszerűbb volt, mint a németeké. Hogy miért züllött le mindez negyvenöt után, arra maga Várady Jenő adja meg a választ Magyar lótenyésztés című munkájában. Ezt írja a könyvecske előszavában: “Szocialista termelési rendünk szabályait törvénynek tekintettük.”

Furcsa olvasni mindezt egy méneskari tiszttől, merthogy Várady az volt, de aztán fordított nézetein, s kiszolgálója lett Izingernek a méntelepek megszüntetésekor, s hiába mondják a fogathajtók aranykovácsának, a magyar lótenyésztésnek rengeteget ártott. 1961-ben Kisbér nyakára az õ közreműködésével tették a kést.

Az első világháború előtt Magyarországon 2 136 000 lovat számoltak, ennek több mint a fele odaveszett. Nem okvetlenül a harcokban. A bevonuló román csapatok tizenkilencben úgy rontottak rá a ménesekre, mint a cápák.

Kisbéren próbálták rejteni előlük: a kancákat szétosztották a tenyésztők között, de kiderült, ez naiv elképzelés. A románok felkészülten láttak a rabláshoz: ismerték a ménes besütő bélyegeit, s felkutattak minden pedigrés lovat.

Elhajtottak száz törzskancát, velük az összes csikót és öt törzsmént, Kisbér ennek ellenére talpra állt. Alig telt el néhány év, s a szakemberek megállapíthatták, újra csak ez a legszebb ménes az országban….”

 

Folytatjuk!

 

Forrás: Nyáry Gusztáv gyűjtéséből, Heti Válasz, 2003. május 23.