Erről hallott már? – „Ászári Asszonyfektető…”

/A kép illusztráció – Fotó:Pixabay/

Talán érdekes lehet, mit írt a megyei sajtó a 20. században Kisbérről és környékéről.

Alább az 1990-es évek elejéről olvashat egy cikket – 1. rész:

„”Látogatás az ászári borospincében

„Borban az igazság, borban a vigasz…!”

Hogy történt, hogy nem, elkerültem idáig az ászári híres borospincét. Pedig a faluban sokat jártam, sok embert ismerek, tisztelek itt, de a pincében nem jártam idáig… talán, mert ifjúkoromban, s még azon túl is egy ideig, nem szerettem a bort. Rossz családi, meg másmilyen emlékeim fűződtek hozzá, bizonyos túlfogyasztásokat, az ebből adódó perpatvarokat, nyári kényszermunkákat… illetően, meg savanyúnak is találtam…

Mígnem, jó tíz éve átestem egy kullancstól kapott agyvelőgyulladáson, s amikor már hajszálon múlott, hogy vagy meghalok, vagy megbolondulok… móri apósom megkínált egy pohár borral…

– Ajha… Adjon még egyet… Mint a tűz, folyt szét az ereimben, mint a napsugár, az élet, a gyógyító erő… Nem haltam meg, s ami a megbolondulásból visszamaradt, többek szerint, egészen elviselhető…

Szóval, rászoktam a borra. Ám, mielőtt még bárki azonnal szaladna egy szondával, sietek kijelenteni, részegen azóta se voltam soha látható. Csak úgy szopogatom… ha tehetem, úgy fél litert naponta. Általában otthon tehetem, merthogy a szomszédom, Sanyi bácsi, aki nyugdíjas pedagógus, kiváló házibort termel. (Gyümölcsöt, zöldséget is mellé, s mint jó gazda, tudja, ehhez rendesen trágyázni kell a földet. Tekintettel, hogy más hasznom a két hátaslovamból úgy sincs, örülök, hogy Sanyi bácsi el-elszállítja a lótrágyát, én meg egy kis bort, igazi császári fajtát kapok érte… A haszon aztán így is lejtőnek megy, de legalább jöhetnek a kullancsok…)

***

S mindezt azért találtam előterjeszteni, hihető legyen, hogy amikor beléptem az ászári híres borospince ajtaján, már némi szakértelemmel léptem be. Azazhogy „le”, hiszen az tudvalévő, hogy a pincék lefelé nyílnak, kellemes félhomályba s ilyenkor, kánikulában még kellemesebb hűvösségbe. A bor ezt szereti…

Kísérőm, Böőr Gyula, az ászári téesz elnöke mindenekelőtt azokhoz a betonba ágyazott, üvegfalú óriáshordókhoz kalauzol, melyeket még Eszterházy Móricz gróf, az akkori tulajdonos egyenesen Svájcból hozatott. Rajtuk az Eszterházyak címere, a szárnyas oroszlánnal, csakúgy, mint a körben sorakozó fahordókon, melyek méreteit nem is tudom, hirtelen, mihez hasonlítsam. Van akkora is, hogy egy kisebb család ellakhatna bennük. A faragott csapok alatt kármentő edények, ugyancsak fából, ahogy a megmaradt tőtikék, kádak, szapulók…

Ahogy megtudom, sörgyár volt itt a múlt században, tönkre ment, s ezután vásárolta meg, alakította át borkánaánná a gróf, aki a szájhagyomány szerint maga sem vetette meg a jóféle nedűket. Mindenesetre felszárnyalhatott itt akkor a kádármesterek csillaga, kiélhették tudásukat, tehetségüket, munkájuk is akadt bőven.

Gyönyörűek a faragott hordók, hát még ami bennük van…

A legrégibb, legjobb bor, amit tárolnak, az 1960-as évekből való, és Ászári Asszonyfektetőnek hívják…””

Folytatjuk! – A szerk.

Forrás:Library.hungaricana.hu/24 óra, 1993. szeptember (4. évfolyam, 203-228. szám)  / 1993-09-30 / 228. szám

Kiemelések tőlem – a szerk.