„Nagybér nyílik, Kisbér arat….” – Kisbérről írták 1978-ban

/Kép forrása:wikipedia, fotó:Globetrotter19/

Az alábbi írás a Tolna Megyei Népújságban jelent meg 1978-ban:

„Herceg Árpád: Márton legendája

Akkor még úgy utaztunk autóstoppal, mint az Afrika- kutatók: ráböktünk a térkép egy darabjára és elindultunk, nem is éppen a legrövidebb és legforgalmasabb úton. Mert nem az volt a fontos, hogy odaérünk-e és mikor — hanem ami útközben történik.

Egyszer Bakonysárkánynál ért bennünket az este, félúton Székesfehérvár és Győr között. Az út itt csak elhúz a falu mellett — a távolban sejthető kocsmához letérni értelmetlen volt. Elindultunk hát gyalog Győr felé, ezzel aztán végképp elvágva magunkat mindenfajta melegedési lehetőségtől; és fagyos, novemberi éjszaka állt előttünk. Hosszú erdőben vitt az út, stoppolni itt reménytelen, integetnünk is fölösleges volt. Az autók fényszórói magabiztosan és nagyképűen suhintottak le ránk, szánalmas kis emberkékre, erdei manókra, sofőrök rossz szellemeire…

Már jó három órája kutyagoltunk; fáradtak voltunk és idegesek, teljesen össze voltunk fagyva.

— Le kéne ülni — mondtam és megálltam.

— Nem kell! — mondta Márton, és átfogta vállamat. — Csak lépj egyet a bal lábaddal, azután tedd utána a jobbot… és újra a balt. Egyszerű ez. Mindig csak egyetlen lépést kell megtenni —, de azt meg kell tenni. Mondom, megy ez neked.. így valóban jobb volt: le volt egyszerűsítve.

Balról, egy domboldalon elszórt fények tűntek föl, melegsárga utcai lámpák. Távolabb szabályos négyszögben higanygőzlámpák… talán egy gazdaság van ott… Talán már nincs messze Kisbér; ha ott vonatra ülnénk, és a vonatban jó meleg lenne…

— Ez még nem Kisbér — mondta Márton.

— Hát mi? — kérdeztem összetörtén és megálltam.

— Ez Nagybér — mondta Márton.

Ez megnyugtatott és elindultam. Kis idő múlva megkérdeztem :

— Nagybértől még messze van Kisbér?

— Messze is, meg közel is… Ezt még el kellene döntenünk.

— Északra van vagy délre? — kérdeztem, mintha lenne ennek valami jelentősége.

— Valószínűleg északabbra van… vagy délebbre… Még ezt is el kellene döntenünk. Nagybér ugyanis nincs a térképen.

— Olyan kicsi?

Olyan nagy… Nagybér ugyanis egy elvarázsolt falu Csak éjszaka látni és csak a fényeit. Nappal nincs.

— Nappal hol van?

— El van varázsolva.

— Aha… Értem. — Bólogattam. — Szerintem nappal napraforgótábla.

» — Vagy őszirózsatábla… Inkább őszirózsatábla, jó? —  mondta Márton. És hozzátette: — Persze, ha te is beleegyezel…

— Persze, csak azt nem tudom, hogy napszállta után miért ilyen kopár… Miért virágtalan ez a virágföld?

— Mert a kisbériek minden délután kivonulnak az őszirózsakombájnokkal és learatják az egészet. Az őszirózsatarlón aztán minden éjjel kinyílik Nagybér. S ahogy pirkadni kezd, az egész falu emberestül-házastul egyszeriben őszirózsává válik… A kisbériek korábban dühösek voltak és értetlenek. hogy miért kell őnekik nap mint nap, télen-nyáron teljes apparátussal aratni…

— És most már nem dühösek?

— Most már nem bánják. Nagyon jól megférnek együtt: Nagybér nyílik, Kisbér arat. Ez a világ rendje.

— Óriási! Itt minden áldott nap megrendezhetnék az „Ifjú Kombájnosok Versenyét”!

— Amikor még dühösek voltak, ez eszükbe sem jutott…

— Mert csak az volt a fontos nekik, hogy napra készen kiirtsák az őszirózsákat!

— Ám amikor gondolkodni kezdtek, ráálltak a versenyezésre… Csakhogy egy idő múltán ez is unalmassá vált, mert mindig ugyanazok lettek az elsők. Ezért aztán megegyeztek, és előre megbeszélték, ki legyen a nyertes. Ki vigye el a babér… vagyis az őszirózsa-koszorút…

— És telt, múlt az idő, mindenki több ízben volt már kiválasztott és soros KLK…

— Mi az, hogy káelká?

— Kisbér Legjobb Kombájnosa… Mondom, már nagyon unták, ezért abbahagyták a vetélkedést…

— Meg azért is, mert már kezdtek megbarátkozni a nagybériekkel!

— Igazán, mi is bemehetnénk hozzájuk… Mit gondolsz, mi lenne?

— Semmi. Szeretettel fogadnának. Enni, inni adnának. Szeretni, táncolni, dalolni tanítanának.

— És hazaröpítenének bennünket.

— Esetleg. Nagybéren mindenki mindenkiért mindent megtesz. Ott az emberek jók, egyfolytában csak jók… Mesebeli gyorsasággal múlott így az idő. Még Nagybéren jártunk, amikor megérkeztünk Kisbérre.

— Itt is vannak ám nagybériek! — mondta Márton.

— Hol vannak?

— El vannak varázsolva…

Az utolsó vonat, mint ahogy az lenni szokott, az orrunk előtt húzott el. A kisbéri vasútállomás fűtetlen várótermében vacogva vártuk a hajnali járatot. Éjféltájban dermedt, kínlódó álmunkból fölkeltett bennünket egy vasutas.

— Jöjjenek át hozzám, a bakterházba — mondta. — Ott jó meleg van. Összeraknak néhány párnás széket —, nem olyan, mint egy ágy, de ennél a bordás padnál mindenképpen jobb. A vonatra majd ébresztem magukat.

— Maga nagybéri ember — mondta Márton, már a bakterházban. miközben kezét valószínűtlenül közel tartotta az áttüzesedett kokszkályhához.

— Kisbéri vagyok — mondta az ember és mosolygott Márton nyelvbotlásán. — Itt is születtem.

Ez az ember nem volt elvarázsolva.”

Forrás:library.hungaricana.hu/Tolna Megyei Népújság, 1978. június (28. évfolyam, 127-152. szám) 1978-06-21 / 144. szám