A Kisbéri ménesről – A második világháború végéig

Kisbér hazai-nemzetközi hírnevét – mint köztudomású – a Kisbéri ménesnek köszönheti.   Történetéről keveset olvashatott oldalainkon, ezt igyekszünk pótolni most, több részben.

(az első két részt ugyanebben a rovatban – “Abszolút Kisbér”, “Hagyományok” – találja:

Harmadik rész:

„…A Batthyány-kastély óriási parkjában, az ősfák alatt legeltek a törzsmének, külön kifutókban, hófehér korlátokkal elkerítve. Istállójuk is gyönyörű: a falakon körben faburkolás, az ajtók fölött két és fél méteres magasságig sárgaréz, a boxok fala rácsozott, s mindig ragyogott, ami nem csoda: naponta tisztították. A kerek fedeztetési csarnok talaját friss fűrészpor borította, a huszárok gereblyével motívumokat rajzoltak bele. Az istállók előtt virág, báró Wenckheim szobra körül szintén.

Nem a Kozma-korszakról írok. Ez a román pusztítás utáni állapot, a két háború közti éveké. Azért festem le, hogy lássék, milyen volt a lovasvilág Magyarországon, amikor még nem „a szocialista termelési rend szabályait” kellett törvénynek tekinteni.

S hadd tegyem hozzá, amit Bódai Józseftől, a ménes egykori állatorvosától hallottam. Egy alkalommal az Alföldön járt, s feltűnt neki, hogy a téesz marhatelepén milyen nagy a tisztaság. S kinn az istállók előtt is virágok: muskátli, rózsa. Nincs maguk között véletlenül lovasember? – kérdezte az állatgondozókat. Egy kilépett: de igen, kérem, én az voltam a méneskarnál.

Ez az időszak hozta a magyar lovassport számára a legnagyobb sikert: az 1936-os berlini olimpián Platthy József díjugratásban bronzérmet nyert. Azt mondják, lehetett volna első akár, de belefeledkezett egy könyvbe. Bármily hihetetlen, lovasunk annyira nem szerette a tétlenséget, hogy minden versenyére vitt magával olvasnivalót.

Akkor is így történt. Várt sorára, amikor rajtszáma szerint szólítják, csak eggyel nem számolt, hogy ketten is buknak a pályán, s hamarabb kell indulnia. Egy rendező kiáltott oda, s ekkor olyat tett, amit korábban soha: pálcájával rácsapott a lovára. Sellő nem kapta el rögtön a ritmust, leütötte az első akadályt. Több hibát már nem követett el, így lett Platthy „Zsiga” harmadik.

Ez a bronzérem minden tekintetben Kisbéré. Egyrészt azért, mert a félvér onnan való volt, másfelől a ménes adott menedéket lovasának az ötvenes években, amikor földönfutóvá tették.

Rádoki, az igazgató szólt neki: nálunk elleszel, Zsiga, majd tanítod a gyerekeket. És a kor legjobb lovasa illegálisan futószárazott az aprónépekkel, mutatta nekik a helyes tartást a nyeregben, s közben talán arra gondolt: milyen szerencséje van, őt nem vitték el az ávósok, mint Monspart Gábort, a tüzér őrnagyot, akit aztán tizennégy évre ítéltek, mondván, a háborúban felgyújtott egy orosz falut.

Letöltött már négy évet, amikor akadt egy tanú, aki igazolta, hogy az őrnagy úr nem gyújtott, hanem oltott.

Bújtatták a kisbériek báró Podmaniczky Jancsit is, aki lovászgyerekként dolgozott, de ilyen minőségben sem maradhatott, mert a ménes vezetőit zaklatták miatta; muszáj volt elbocsátani. Ötvenhatban meg sem állt Dániáig. És Kisbér adott menedéket Újházy Zsigmondnak is, az alezredesnek, aki viszont nem várta meg, hogy idáig fajuljanak a dolgok, elment magától.

Talán észrevették, időnként előrenyargalok, aztán újra visszatérek a kronológiához – nem véletlenül teszem. A múlt néhány eseménye szinte előrevetíti, ami tíz vagy húsz évvel kéőõbb történik majd, mintha József Attila sorait akarná igazolni: „Akár egy halom hasított fa, / hever egymáson a világ, / szorítja, nyomja, összefogja / egyik dolog a másikát, / s így mindegyik determinált.”

Igen, talán az lett Kisbér végzete, hogy a történelem széthasogatta. Hiába volt a sok siker a pályákon, ha az angol tenyészmének után a sors elévezényelt egy amerikai „tenyészmént” is, mert James Owens őrnagyot aligha lehet másnak nevezni.

A háború utolsó évében római centuriók módjára élt: evett, ivott, nőket fektetett, legfőbb szenvedélye mégis a magyar ló volt, amelynek történetébe beírta a nevét. Bár nem tudom, a tolvajoknak van-e helye ott.

Alighogy a Vörös Hadsereg átlépte a magyar határt, jöttek a szörnyű hírek: katonái megerőszakolják a nőket, leszedik a férfiak karjáról az órát, eltüzelik a templomok oltárát, viszik a füstről a kolbászt. Minden érdekli őket, ami mozgatható, mindenekfelett a ló, amelyhez szerencsétlenségünkre betyár jó szemük volt.

Nem ok nélkül állítottak fel kormánybiztosságot, mikor híre jött, hogy az oroszok elhajtották a hortobágyi ménest az utolsó sánta kancáig, és az sem véletlen, hogy Pettkó-Szandtner Tibor tábornok azonnal tervet készített a magyar fajták kimenekítésére. Sietnie kellett. Már terelték kelet felé a csíkszeredai méntelep lovait, hamarosan követni fogja őket a hódmezővásárhelyi és a gyöngyösi állomány, és nem kerülik el sorsukat a komáromi lovak sem.

E ménesekből a megbonthatatlan barátság éveiben sem látott többé senki egy csikót, lóról pedig szovjet vezetővel beszélgetni olyan volt, mint akasztott ember házában kötelet emlegetni. Hallgatott is róla pártunk és kormányunk minden jelese, bár nagyon örülnék, ha valaki értesítene az ellenkezőjéről.

Pettkó-Szandtner terve és szervezése nyomán 1944. december 5-én két vasúti szerelvény állt be a kisbéri állomásra. Vagonokba tereltek 700 félvért, köztük a csikókat, s a szállítmány Párvy-Adolf Iván ménesparancsnok felügyelete alatt elindult a bajorországi Bergstetten felé. Azért oda, mert a bajor király udvari ménesének helye az első világháború óta üresen állt. Húsz napig tartott az út, közben a portyázó szövetséges repülők kilőtték a mozdonyt, de a lovaknak nem esett bajuk.

Negyvenöt májusáig az élet Bergstettenben csaknem úgy zajlott, mint odahaza. A környéken híre ment a szép magyar lovaknak, így esett, hogy meglátogatta őket a harmadik amerikai hadsereg parancsnoka, Patton tábornok. Elragadtatva gratulált a látottakhoz, s nem udvariasságból tette. A lovasságtól pártolt át a páncélosokhoz, értett hozzá.

Ezt követően jelent meg a színen a magyar ménesek új parancsnoka, Owens őrnagy, egy időszakos tiszt, aki valójában „sergeant”, vagyis őrmester volt, és a háború után újra az lett. Mint általában a meszticek, nagyon értett a lóhoz, részt vett harminchatban a lovasolimpián.

Ez az ember lett a végzetünk. Mivel a nők és az ivászatok sokba kerültek, kitalálta, legkönnyebben úgy csinálhat pénzt, ha eladja a magyar lovakat. Az amerikai csaknem akkora pusztítást végzett a magyar lóállományban, mint Malinovszkij Vörös Hadserege.

Mindenkit becsapott. Egy napon szólt Pettkó-Szandtnernek, válassza ki a legjobb törzskancákat, és a tenyésztésre hozzájuk rendelhetõ törzsméneket, mert szeretné mielőbb hazaindítani őket Magyarországra.

A mieink boldogok voltak, lázasan válogattak, ám amikor elkészültek, Owens közölte velük: remek munkát végeztek, ezért úgy döntött, ezt az állományt viszi magával Amerikába. Így maradt a 700 kisbériből csupán 101, s bár azok hazaértek negyvenhét végén, addigra már kimondták, hogy a ménes megszűnik.

Így állt elő az a groteszk helyzet, hogy kisbéri félvér ménest Amerikában lehetett találni, Magyarországon nem…”

Folytatjuk!

 

Forrás: Nyáry Gusztáv gyűjtéséből, Heti Válasz, 2003. május 23.